Útibeszámoló (Portugália)
Június végén az Amorim jóvoltából újból Portugáliában jártam. A liszaboni kikötői ebéd, majd az éjszakai buszos városnézés után másnap a paratölgy ültetvényeket látogattuk meg, a parafa betakarítás az aszfaltos úttól távolabb zajlott, ahová terepjárókkal jutottunk el. Meglepő volt, hogy a látszólag sík vidék mennyire tagolt és dimbes-dombos, a mélyebben fekvő területeken kisebb tavakkal, a paratölgyek mellett eukaliptusz és fenyő ligetekkel. A mediterrán lazaság legjobb példája az újonnan ültetett paratölgyek teljes keszekuszasága, véletlenül sem találtam rendszert az ültetésben, leszámítva hogy ligetszerűen ültetik, hogy igyekezzenek a kis fák egyenesen felfelé nőni, hiszen a hosszú egyenes törzs nagy érték.
A dugógyártás fázisait több üzemben tekintettük meg, amitől kicsit tartottam, mert előző utunkon sokat álltunk a zajos és poros üzemekben, hallgatva a különböző technológiai lépéseket. Idén ezt Vittorio profin oldotta meg, a buszban elmesélte, mit fogunk látni, majd kényelmesen bámészkodva végigjártuk a gyárakat. Lenyűgöző a 8 év alatt történt fejlődés, szemmel láthatóan komolyan gondolják a TCA kiszűrését. Olyan laborban is jártunk, amelyről ha bővebben írnék, meg kellene, hogy öljenek. Érdekes, ahogy ontják a dugót a teljesen automatizált gépsorok, mellette pedig a legjobb minőségű dugókat kézzel fúrják.
Espinhoban, egy szörfösök által kedvelt óceánparti településen volt a szállásunk, 20 percre Portótól. A naplemente káprázatos, de a szó szoros értelmében, az állandó pára miatt a fények teljesen mások, mint a Balatonnál. Másnap a naplemente Portóban ért bennünket, ahol egy folyóparti sörözőben portugál szurkolókkal néztük a meccset, trikolor csíkkal az arcunkon. Hihetetlen volt a döbbenet az első magyar gól után, nem is tudom ki lepődött meg jobban. Aztán óriási üdvrivalgás a portugáloktól, majd mi is megmutattuk, milyen a magyar gólöröm. Sosem tudjuk meg mi lett volna, ha a portugálok kiesnek,így viszont közös fotózás után nagy barátságban váltunk el.
Ahogy már az első éjszaka, úgy a meccs éjjelén is hangos robajjal értek partot a hullámok, szabályosan hívja, megbabonázza az embert az állandó morajlás, félelmetes a párába burkolt part. Az óceán és a meccs hangulata éberen tartott bennünket, egy jóféle Vino Verde mellett még elücsörögtünk a strandon és Dúzsi Tamást hallgattuk, ahogy szavalja nekünk Babits Mihálytól az Esti Kérdést.
Másnap kedvenc borvidékemre, a Duoro Völgyébe utaztunk, az Amorim család borászatába, majd este vissza Portóba, ahol az utazás fénypontja, a Szent Iván-éji ünnepség kezdődött. A városban mindenütt az utcára költöztek a lakók és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, sütögették a különféle faszenes alkalmatosságokon a császárszalonnát és a szardíniát. Mi közvetlenül a rakpart felett, egy tetőteraszról figyelhettük az ünneplő portugálokat, félelmetes volt, ahogy a folyón kőröztek az Eiffel-híd és a tűzijáték pontonjai között az utasszállító hajók egymástól pár méterre, fedélzetükön táncoló emberekkel, a hajó tatján lángoló füstölő grillsütőkkel, a fedélközben terített asztalokkal. A parton folyamatosan gyűlt a tömeg, várva az éjfélkor kezdődő tűzijátékot, hagymavirággal és kis műanyag kalapáccsal veregetve egymást, ezzel kívánva szerencsét.
Fél tizenkettő után a folyót lezárták a rendőrök a hajók kikötöttek és éjfélkor megkezdődött a tűzijáték.
Hasonlóan az óceánparti éjszakához, a Duoro völgyhöz, a portói borokhoz, a kiváló ételekhez a tűzijátékot sem tudom írásban teljességében szemléltetni, ezeket az élményeket személyesen ajánlatos megélni.

